2008. jún. 7.

Koko wa doko? Avagy hol is vagyok?

Fáradtam ledobtam magamat Sanjo állomás egy székére és nagyon büszke voltam magamra, hogy egyedül eljutottam idáig.

Kiotót erdetileg, réges régen négyzethálós utcahálózattal tervezték. Ez nagyon hasznosnak bozinyult lázadások és egyébb kevésbé békés napok idején, de a 21. században engem, szegény magyart a végtelenségig összezavart.

Persze ez az elveszés dolog is az én hibám, eredetileg csak biztonságos távolságra kellett volna mennem az egyetlen kereszteződéstől, amit ismertem. 

2008. jún. 7.

Koko wa doko? Avagy hol is vagyok?

Fáradtam ledobtam magamat Sanjo állomás egy székére és nagyon büszke voltam magamra, hogy egyedül eljutottam idáig.

Kiotót erdetileg, réges régen négyzethálós utcahálózattal tervezték. Ez nagyon hasznosnak bozinyult lázadások és egyébb kevésbé békés napok idején, de a 21. században engem, szegény magyart a végtelenségig összezavart.

Persze ez az elveszés dolog is az én hibám, eredetileg csak biztonságos távolságra kellett volna mennem az egyetlen kereszteződéstől, amit ismertem. 

2008. máj. 26.

Gésa

Láttam egy gésát munka közben. Egész pontosan csak annyit láttam, ahogy elindul dolgozni. Kinyilt az egyik ház ajtaja, ő kilépett, az Okasan meg mondott neki valamit, amire ő némán rábólintott, aztán finoman tipegve elindult az utcán.

Az egész végtelenül egyszerű és főleg rövid volt, mégis tátott szájjal néztem végig. Az ember annyi regényt olvashat róluk, filmeket nézhet meg, de a valóságban az egész sokkal lenyűgözőbb. Kiotóban egyébként elég sokan hordanak kimonót, de a gésákat még "hétköznapi" kimonóban is fel lehet ismerni. Az átlag japán nő ugyanis megszokta, hogy nadrágban, vagy rövid szoknyában jár, ezért a kimonóban is nagyot lépnek, amitől az kicsit elcsúszhat, vagy látszik, hogy a ruha részt hol hajtották össze. Egy gésa akkor is piciket lép, ha éppen borzasztóan siet, akkor is makulátlanul áll rajta a kimonó, ha egész nap abban volt.  Egyébként pont ebben rejlik a profizmus, hogy az ember már nem kell, hogy külön figyelje a mozdulatait, mert ez már mind a legtermészetesebb dolgok egyikévé vállt. 

Abban a percben két dolgot sajnáltam nagyon:

1, Nem vagyok 18-20 éves japán lány.

2, Nem vagyok gazdag japán üzletember.

Hát ez van. 

2008. máj. 21.

Legal Alien

Japán talán egyetlen olyan moern állam, ahol a lakosságnak körülbelül a 98%-a valóban japán nemzetiségű, tehát valami hihetetlenül kevés azoknak a külföldieknek a száma, akik eredeti otthonukat elhagyva úgy döntenek, hogy felveszik a japán állampolgárságot. Pedig magyar szemmel igencsak csábitó lehetőségnek látszik. Az ÁFA mindössze 5%-os, a közbiztonság remek, a fizetések magasak, vannak gésák meg Fuji, szóval minden nagyon szép.

Tulajdonképpen csak egy dolgot nem lehet itt megtalálni, amit Magyarországon igen: vendégszeretetet. 

A turisták persze kivételek, de ettől eltekintve igen kemény fába vágja a fejszéjét az, aki mondjuk két hét szájtátás után úgy dönt, hogy ő már nagyon nem is menne haza. De nézzünk pár dolgot, amin túl kell esni:

Legyúzhetetlen akadály No.1.: Külső megjelenés

Hát igen. Mig az ember a saját bőrén meg nem tapasztalja, hogy milyen érzés ENNIRE kilógni a sorból, addig mondjuk elképzeli a képet, ahogyan a kereszteződésnél a sok fekete és barna fejtető közül kiemelkedik egy-egy szőke fej is és jót szórakozik ezen, a valóságban azonban komoly gondokat tud okozni, ha az ember még csak kicsit sem hasonlit a japánokra. Mondjuk bemegy egy boltba, ahol az eladók zavartan összepislognak és kiül az arcukra a páni félelem, amikor észreveszik, hogy az ember feléjük közeledik és láthatóan KÉRDEZNI AKAR valamit. Vagy ha a vonaton már csak a mellette lévő szék üres, akkor csak vakokat, öregeket, vagy egyéb fogyatékossággal élőket fog maga mellett találni, mert egészséges japán inkább áll, de egészen biztosan nem ül le mellé, mert a végén még ő száll le elöbb és akkor kommunikálni kell vele. A kedvenc példám erre a forditott eset: egy japán ül és én leülök mellé. Elsőre gyorsan elforditotta a fejét és kinézett az ablakon, aztán keresztbe tette a kezét és kissé elfordult, végül közénk tette a táskáját, amit aztán könyékkel folyamatosan tolt, hogy ezzel is távolabb toljon magától.

Legyőzhetetlen akadály No. 2: Nyelvi tudás.

Ahhoz, hogy valaki magától munkát találjon Japánban nagyon jól kell beszélni japánul de ne izguljunk ők mindig tudnak olyan kifejezést, amit mi nem ismerhetünk. Ha azt mondják, hogy nagyon jól beszélünk még kb 10-20 év gyakorlásra van szükségünk. Ha azt mondják, hogy jó volt velünk beszélgetni, akkor talán megütöttük egy végzős általános iskolás szintjét. Több verzió nincsen...

Legyőzhetetlen akadály No. 3: Szocializáció.

Mondjuk, hogy mégis szereztünk munkát, akkor már csak újra kell szocializálnunk magunkat :)

Például meg kell tanulnunk, hogy a csapatszellemet itt igen komolyan veszik. A munkahelyeken általában csoportokban 8teamekben) dolgoznak az emberek, akik aztán életük nagy részét együtt fogják tölteni jóban, rosszban, gazdasági recesszió idején a 12. munkaórán túl is, úgyhogy mondhatjuk, hogy új családot kapnak és a családtagok ugye soha nem hagyják el egymást. Olyannyira nem, hogy ha nem fér be mindenki a liftbe, akkor mindenki vár. Ha mindenki pontban délben akar enni, akkor az is eszik, aki 10 perce majszolt el egy rizsgombócot,  együtt álmodoznak arról, hogy milyen is lehet egy hátnál hosszabb szabadságra menni meg ilyenek. Szóval, ha valaki nem akarja magát kitaszitottnak érezni azért, mert hamarabb haza akar menni, hogy megnézze a családját elalvás elött, vagy mert úgy érzi ő már eleget dolgozott és nem akar munka után karaokezni, akkor az maradjon inkább otthon.

 

Mindezen túl diákként is kissé furán hat ez az ALIEN dolog. Miért nem külföldi (foreigner)?

Bár, amikor az ember a zöld jelzésre várva áll a zebránál és egy kirakat üvegén látja, hogy mennyivel magasabb, szőkébb és nagyobb darab, akkor néha tényleg úgy érzi, hogy lassan zöld csápjai nőnek és lehet, hogy már csak három ujja van...

Lehet, hogy nem is akkora hülyeség, ami a kártyán van?.... 

2008. máj. 21.

Közjáték

Rövid közjaték: Párbeszéd egy koreai lánnyal

An Sang: És ez a dolog ( húsleveskocka) mire jó?

Én: Ja, azt csak úgy izesitésre használjuk például a rizshez.

An Sang: Rizshez?!?! Dehát annak van ize!

Én: igen deee...

An Sang: A rizsnek nem is kell hogy ize legyen, mert a többi étel elég izes igy is...

Én: Igen deee....

An Sang: És ezt a kockát a rizs közepébe kell rakni?

Én: Nem, amikor főzöd a rizst és már megpiritottad, akkor utána felöntöd vizzel....

An Sang: Piritod? A te rizsfőződön van ilyen funkció?

Én: Ja tényleg, van a szobában rizsfőző is... Csak nem tudom hogyan kell használni..

An Sang: Mert Magyarországon más tipust lehet kapni?

Én: Magyarországon ilyet nem lehet kapni.

An Sang: (mélyen ráncolja a homlokát, elkezd lapozgatni a füzetében aztán rámutat a lapon a FŐZÉS meg RIZS szavakra)

Én: Igen?...

An Sang: Mi most tényleg a főzésről beszélgetünk?

Én: Igen.

An Sang: Biztos? Nem értettél félre valamit?

Én: Nem.

An Sang: Biztosan???

Belép egy másik koreai lány is, megkérdezi miről beszélgetünk, An Sang elmondja koreaiul, aztán mindketten elkezdenek nevetni.

An Sang: Tudom már Ági-san viccel velünk!!!!

Én: Nem.

A két koreai újra összenéz és megint nevet. Néha kihallani egy-egy japán szót, hogy nincsen rizsfőző, aztán megint nevetnek.

An Sang: (a könnyeit törölgeti) Hát ez jó vicc volt Ági-san, nagyon jó vicc volt!!

Az óra elkezdődik a két koreai lány a helyére megy én meg csak ülök a padban és nézek magam elé...

2008. máj. 10.

Megérkezés

Április 5:

Tizenkét órán át tartott az út. Életem első utazása egyedül, repülővel. Tizenkét óra repülés és másfél óra vonatozás után a legkevésbé sem boldogan ültem a szobámban és azon gondolkodtam, hogy hogyan kerülhettem ekkora bajba és hogyan lehetne ebből kimászni.

Az apartman honlapja szerint a a szobám egy kellemes park mellett fekszik. A közelben számos 24 órán át nyitva tartó bolt, fodrász, étterem és iskola található, tehát az egész nagyon kellemes, családias, hangltos és olcsó. Csak egy dolgot hagytak ki: a vonatot...

Biztosan bennem van a hiba, de nekem az a kifejezés, hogy a vonat közel van, az valahogyan nem azt jelentette, hogy az ablakom alatt.

Mert ez a helyzet.

Egyébként két vonat érkezése között tényleg elég kellemes a hely. Madarak csicseregnek, fák susognak, süt a nap, az ember már csak Bambi szökkenéseinek neszét várja, de cuki őzikék pata dobogásai helyett egy több tonnás tehervonat dübörgését kapjuk, ami jó esetben csak elhúz az ablak alatt, rossz esetben meg is áll, ami egy ilyen több tonnás szerkezetnek nem kis erőfeszitésébe kerül, hát még egy ember halló, illetve idegrendszerének.

Magyarul teljesen ki lehet tőle készülni.

Apropó szoba.

A teljes birodalmam 23m2, ami csak a viszonyitás kedvéért egy átlagos magyar család nappalijának, vagy mondjuk egy átlagos magyar szoba-konyha felének felel meg.

Szóval nem nagy.

És hogy még filmbe illőbb legyen a kép, amikor megérkeztem mindez rettentően poros és koszos volt, valami furcsa, mindent átható bűzzel vegyitve, amiről aztán kiderült, hogy a hűtőből jön, amiből én arra következtettem, hogy valami meghalhatott benne, csak gondos kezek eltávolitották a testet, ámde a szaggal már nem tudtak mit kezdeni.

Azért a japánok becsületére legyen mondva, végülis mindennek van helye. A fürdőszobát ugyan nem ajánlanám klausztrofóbiásoknak és a konyhát sem harminc fős családok vasárnapi ebédjének elkészitésére találták ki, de a szobában meglepő módon mindennek van helye. Ha az ember jobban belegondol, mi európaiaik hihetetlen mértékben pazaroljuk a teret. Például az én szobámban galéria ágy van, ami alá be lehet pakolni egy iróasztalt, a másik végében egy rúdra fel lehet akasztani a ruhákat, a ruhák alá dobozkákban beférnek a fehérneműk, meg azok a pólók, amiket nem kell fogason tartani. NA, ruhásszekrény nem is kell. Az ágy teteje tulajdonképpen teljesen alkalmatlan az alvásra, annyira kemény. Amikor elöször felmásztam rá, az volt a véleményem, hogy ez pont olyan, mint egy szekrény teteje.

Aztán kiderült, hogy az is.

A japánok köztudottan a földön alszanak, ami azért jó, mert például egy ilyen kicsi szobába lehetetlenség egy ágyat, szekrényeket, iróasztalt meg fotelt rakni, úgyhogy az asztal megy a aléria alá a szekrénnyel együtt, az ágyként funkcionáló futont (vastag szivacs) pedig napközben össze lehet hajtani és mehet fel a galéria tetejére. A fotelt ülőpárnákkal váltjuk fel, amiket szintén fel lehet pakolni szükség esetén a galériára és már készen is van az abszolút pici, ámde mégis kényelmes szoba.

Na jó, azért nem ártott neki egy két napos ultramaratoni takaritás sem...